Úgy indultunk el reggel, hogy esik, Herminek bekészítettem a táskát, és esőkabát-bakancs kombóban, neki vágtunk az útnak Kisbérre. A templomnál találkoztunk Vikivel és Janival, és együtt mentünk tovább. Az eső hol esett hol nem, de ez semmi volt a tegnapi viharhoz képest. 

Utunk első része beton úton volt, ahol minimális forgalom is volt, így Hermi megnyerte a táskáját. Szerencsére ma is mentünk el szélerőművek mellett, még ha nem is voltak olyan közel, mint tegnap, de olyan felhős volt néhol, hogy alig lehetett látni őket. Mire aztán kezdtük volna unni az aszfaltot, rá kanyarodtunk egy homokos föld útra. Innen kezdődött az izgalom, mert a tegnapi vihar, és a mai eső, bizony néhol iszaptengert csinált, de az egésznek adott egy süppedős matrac feelinget. Herminek persze könnyű volt, mind hárman irigyeltük, hogy átsuhan olyan részeken, ahol mi elsülyedtünk.

A szerencse azért mégis mellénk állt, mert lassan, és megfontoltan, de végül nem csak az eső állt el, de a nap is kisütött. Kirakhattuk a ruhákat a táskákra száradni.�

Na persze azért nem lehetett hosszú az örömünk, mert mikor Makkpusztához értünk elkezdett beborulni,és még az ég is megdörrent. Innen már csak pár kilométer volt Ete, a következő falu. Nem akartuk elhinni, hogy már megint.. �‍♀️ De ma szerencsénk volt, végre.☺☺ Bár elkezdett esni, de csak egy szimpla zápor volt, és elég volt az esőkabát, ami rajtunk volt.�

 Pedig már készültünk, stimmelt az akácfasor és a kukoricás is.. Meg kellett állapítanunk, hogy a tegnapi nap után más szemmel nézünk a kukoricásra..��

Ete templom tornya legalább akkora örömmel töltött el minket, mint tegnap Mocsáé. Így esővel kísérve, de bevonultunk a faluba, és meg is álltunk az első száraz ülőhelynél, ami egy busz megálló volt. Végre kicsit megpihenhettünk bakancsok lekerültek,mi pedig félig fekve a padra, és erőt gyűjtöttünk a következő úticélig, ami nem volt más, mint a helyi kocsma. �

Amíg megtettük a kocsma, és a köztünk lévő 750 méteres távolságot, a falu nagy részének a tudomására hoztuk, hogy megérkeztünk, Hermi ugyanis a környék összes kutyájával összeszólalkozott.. Hogy melyikük kezdte, azt már sosem fogjuk megtudni.. ��

 Végül a kávé, kóla és alkoholmentes citromos sör társaságában begyűjtöttük a pecsétünket, kinyújtóztattuk fáradt lábainkat, és tovább indultunk a mai szállásunkra Kisbérre.

Ez a szakasz múlt héten lett kijelölve, mert a régi már járhatatlanná vált, így a gpsek takarékra kerültek, és minden figyelmünket a  jelek keresésének szenteltük, kivéve Hermit, aki azzal volt elfoglalva, hogy csirkéket hajkurásszon a faluhatában, és rohangáljon közöttünk, mert neki erre még volt ereje...�

Fantasztikusan ki lett jelölve az irány, így gond nélkül haladtunk előre egészen addig míg az aszfaltot föl nem váltotta a homok és a föld. 

Hermi bekerült  táskába, mert nem akartam este fürdetni. De milyen jól  is tettem, hogy beraktam, ugyanis egy tanya mellett vitt az utunk, ahol szabadon is volt kutya, aki a nyomunkba szegődött, de megkötve is őrjöngött kettő a jöttünkre.

Kellemes meglepetésünk is volt, ugyanis két őzikét és egy nyuszit is látunk útközben, igaz a nyuszi szerintem nagyobb volt, mint Hermi de az részletkérdés..�

Még az utolsó kilométerre kaptunk egy kis esőt a napsütés mellé, de ez már igazán semmiség volt, az előzőekhez képest. 

Végül szerencsésen megérkeztünk a szállásunkra, és rendeltünk meleg vacsorát, tegnap ugyanis már minden bezárt, mire Nagyigmándra értünk. 

Centrifugánk is van szóval minden vizes-koszos ruhánkat kitudtuk mosni, szóval nagy az öröm. � 

Mostanra már több a megtett kilométerünk,mint ami még hátra van, mert már 101 kmt megtettünk szombat óta, amit érzünk is a lábunkba, de minden métere megérte.�

Holnap pedig irány a levendulák, egyik földje, Pannonhalma, remélem még látunk pár későn virágző bokrot.�