Végre újra bakancsban. A reggelt az Öreg-tó megkerülésével kezdtük,majd neki vágtunk a szántóföldeknek. Igazán vicces perceink is voltak, ugyanis elég gyakran találkoztunk vad kenderrel, és volt, ahol nagyobbak voltak a növények, mint én. Az illatfelhő pedig, ami jött belőle igazán átható volt..�

Aztán elértünk egy tó mellé is, ahol megpihentünk kicsit  és választani kellett melyik úton menjünk. Mi a rövidebb de sűrűbb aljnövényzetű utat választottuk. Akkor még nem tudtuk, hogy a sarasabbat is.

Az elején csak szimplán Dzsungel Jane-nek éreztük magunkat, lehet tényleg nem ártana az a machete karácsonyra, amit ajánlgatott Apu.��

De a bozótos után jött az izgalom, mert a sok eső bizony sártengert csinált az utunkból. Szépen óvatosan haladtunk előre, a túrabottal nézve, hogy hova lépjünk, amíg egyszer csak el nem tűnt a lábam bokáig a sárban..� onnantól indult a buli, ugyanis volt, hogy másképp nem lehetett menni, csak cuppogva a sárban. A szép száraz bakacs tiszta sár lett, de legalább a belsejébe nem folyt. Nem úgy Hermi lába, neki nem csak kicsi bakancsai lettek, hanem lényegében mind a négy lába teljesen fekete lett. �

De ő nagyon élvezte a dolgot, könnyű mondjuk, ha csak 3 kiló vagy és négy lábad van, ami stabilan tartson..� 

Végül aztán csak túl jutottunk rajta és stabilabb talaj került alánk, azonban a következő falu csak nem akart megjelenni. Már kezdtük, azt hinni, hogy azt is elnyelte a sár, amikor megláttuk a templom tornyot. Nem örültünk annyira még soha templom toronynak, mint akkor.�

Végre beértünk Mocsa faluba, ahol Jani már várt minket egy terülj-terülj asztalkámmal. Ugyanis ő előre ment boltba már, így pihegtünk ettünk-ittunk, és lefeküdtünk a földre kicsit nyújtani a lábunk. Közben pedig figyeltük az egyre sötétebb felhőket. Kaptunk pecsétet a plébánián, és terveztünk útra kelni mai célunkhoz Nagyigmándra, és elmenni a szélerőművek mellett.� Az előrejelzés azt mutatta, elkerül minket a vihar, így elindultunk. 

De mekkorát tévedett az az előrejelzés...�‍♀️�‍♀️�‍♀️

Végre láttuk már a szélerőművek propellereit, meg mellette a fekete eget, de csak mentünk tovább keresztül az M1es fölött is. Hiába voltam fáradt nagyon belelkesített, hogy végre el is mehetek a làbuknál nem csak az autóból látom őket. De a felhők nem voltak lelkesítők.. Minden ments várunk a szél volt, ami tőlünk el felé fújta a felhőket. 

Igen ám, de a szél megfordult…

Körülbelül 15 percünk volt, hogy beöltözzünk és felkészüljünk lelkileg arra, hogy már pedig most egy vihart kapunk a nyakunkba, a kukoricás mellett az akácfákkal szegélyezett földúton. 

Hermi Mocsától kezdve táskázott, pihentető célzattal, így csak az esőkabát és a szandál került elő, a bakancs pedig ment a biztonságos esővédős táskába. Az volt a logikám,hogy a szandálon átfolyik a víz, és nem szerzek egy halom új vízhólyagot, meg nem akartam megint teljesen eláztatni szegény cipőt. 

Felkészültünk, és mentünk tovább amíg lehetett. Először jött az orkán erejű szél, ami egy akácfás részen elég brutális, majd jött az eső is, itt döntöttünk úgy, hogy kimegyünk a kukoricásba, mert az nagyobb mint mi, a villám csak nem csap belénk itt, még jó, hogy amúgy körülöttünk mindenhol bazi nagy szélerőművek voltak, szóval reméltük, hogy azokat hamarabb találja meg a villám. Többnyire az akácfák ágaitól is védve voltunk. De az esőt azt telibe kaptuk, csak álltunk és tehetetlenül vettük tudomásul, hogy szarrá ázunk. Mert nem szorzott sokat az esőkabát, percek után már folyt mindenünkön a víz.. 

Ijesztő volt kint állni a viharban,ahogy a fejünk fölött dörgött és villámlott, lényegében minden fajta védelem nélkül, de így visszanézve meg vagyok magunkkal elégedve. Hermi nem félt kicsit sem, szerencsére semmi baja a viharral, amúgy sem, de kint sem zavarta csak az, hogy tiszta víz lett egy idő után. Én is nyugodt maradtam, és a végén kínunkban röhögtünk és énekeltünk.. mert azért utálatos dolog  amikor minden rajtad lévő ruhából facsarni lehet a vizet.. De hát ez ezzel jár, és amúgy sem vagyok cukorból, reméltem, hogy növök tőle pár centit, hogy meg lesz a 160 cm, de persze ez egy vágyálom csak...�‍♀️�‍♀️

Ahogy csillapodni láttuk az esőt, és a dörgést kicsit messzebbről hallottuk, elindultunk. Csak sajnos az út,amin eddig jöttünk időközben folyóvá változott.. megpróbáltuk az elején kerülni, de esélytelen volt így végül benne gázoltunk sokat. Volt még nagyjából 4 km hátra, szóval meneteltünk az esőben. Még egy kép erejéig is megálltunk, hogy legalább egy legyen a szélerőmű tövében… 

Keservesen hosszú volt az a 4 km végig esőbe földúton, de megcsináltuk becsülettel, utána pedig Herminek, és nekem is járt a forró zuhany. �

Izgalmas volt a mai nap, már a sárcsolyázás magas fokú művelése is elég lett volna, de ez a vihar.. életre szóló élmény marad. Hogy megfordult-e a fejemben, hogy inkább haza megyek ez után? Igen. De, hogy így teszek-e? Természetesen nem. � Egy "kis" vihar nem állíthat meg,szóval holnap vár minket Kisbér  és a következő 21,5 km, a mai 26,5 km után.�

Természetesen a bakancsok nem száradtak meg reggelre, így maradt a szandálom a mai napra. A Tarján és Tata közötti szakaszra azt írta az útikönyv, hogy közepesen hosszú, és a közepesnél kissé nehezebb nap. Esőt is jósoltak mára, még akár vihar is lehet alapon, és a legnagyobb szintkülönbséget is ma kell megtenni.. Szóval izgalmas napnak ígérkezett a mai is. 

A mai napra azt is írta a kiskönyv, hogy merj bízni a gondviselésben. Mi erősen szorítottunk, hogy szerencsénk legyen, legalább az időjárással. Ugyanis nem voltam teljesen egyedül ma Hermivel, mert csatlakoztunk két másik zarándokhoz, Vikihez és Janihoz. 

Utunk először egy kellemes emelkedőn vitt fel, ami jó kis ébresztő volt reggelre. Utána pedig bevettük magunkat az erdőbe egészen Vértestolnáig. Útközben megtanultunk sárcsolyázni, mert hiába voltak ám túrabotjaink attól mind hármunk cipője vagyis nekem szandálom új talp réteget kapott, és én akaratomon kívül megtapasztaltam milyen lenne ha nagyobb lenne a lábam.. �‍♀️Hermi pedig átment dalmatában fekete bakancsokkal, bár ez nem akadályozta meg abban, hogy ő tudott a legjobban átjönni a csúszós részeken..��

Végül kellemesen szárazabb részekre értünk, és megérkeztünk Vértestolnába, bementünk az egy szem nyitva lévő kisboltba hideg üdítőért, és Vikiéknek kávéért. Meglepő módon Hermi jöhetett velem a kisboltba, és még örültek is neki. A kisbolt előtt megvolt a pihi, és a pecsét szerzés, és végre a nap is sütött rendesen minket, hogy száradjanak a cuccaink. 

Innen a következő állomásunk a Kovácsi Rotunda, ahova a Gerecse második legmagasabb pontját megkerülve értünk el. Vagyis meredek hegyoldalon mentünk először tűző napon majd leereszkedtünk az erdőbe, hogy újra emelkedhessünk. De az idő kellemes volt, és száradtak a ruhák és a bakancsok.�

Mire elértünk a Rotundához  ettünk egy kis vadon termet szedret, és párszor kicsit kiköptük a tüdőnket. Hermi pedig boldogan rohangált hármunk között a hegyoldalakon fel-le… � Azonban a felhők is megjelentek sajnos és kezdett esőre állni. Innen két út vonalon mehettünk tovább, az egyik Baj településen vitt, de ez esőben nem annyira ajánlott,így maradt a Vértesszőlősön keresztüli út Tatáig. 

Innen jött a nem-szeretem-szakasz ugyanis a lefelé ereszkedő út murvás kavicsos igazi bokatörő út volt. (Spoiler, nekem csak nap végére rémesen fájt a bokám, és sírt a bakancsért, ami még mindig vizes volt) Persze ha már rossz út legyen egy kis eső is, még szerencse, hogy sűrű volt az erdő többnyire így először csak a táskák kaptak esőkabátot. Végül mi is, Hermi pedig jött a táskájába. 

 Nem esett szerencsére sokáig,de igazi kihívás volt Hermistől esőkabátos túl szandálba ereszkedni azokon a rémes köveken. 

De sikerült, és megérkeztünk Samu az előember otthonába, jöttünkre még a nap is kisütött, mi pedig megérdemelten pihentünk meg kicsit egy padon.

Utunk mai utolsó szakasza következett Tatáig, Hermi kényelmi szolgáltatást kapott, hogy biztosan bírja a következő öt napot, én pedig az utolsó öt kilométerre 3 kiló plusz súlyt...�‍♀️�‍♀️ 

Találkoztunk elárasztott aluljáróval, amit meg kellett kerülni és egy kóbor német juhásszal is. Itt nagyon örültem, hogy Hermi a táskában van, mert nem foglalkozott végül velünk. 

Azonban itt már azért szenvedtünk. 

Szeretem a túraszandálom, de nem erre a terepre lett kitalálva, fájt tőle a lábam, és még egy kis vízhólyagot is csinált nekem… Végül aztán csak, hogy valami javuljon Hermit kiraktam az utolsó 1,5 kmre.

Hogy az milyen jó érzés volt, hogy hirtelen 3 kilóval könnyebb lett a cipelni való…� így újult erővel, és mert Hermi elkezdett húzni(túlságosan is kipihente magát…�) beértünk Tatára és elfoglaltuk a szállásunkat. 

Külön öröm, hogy kaptam hajszárítót, így már szárazon várja a bakancsom, hogy holnap belebújjak, és meglátogassuk a szélerőműveket.

Az edzés programnak, amit 2019. novembere óta csinálok van egy zárt Facebook csoportja, ahol június közepén az egyik tag mesélte, hogy részt a THE CONQUEROR CHALLENGES Camino de Santiago Virtual Challange-en. Mivel már évek óta fogalkoztat az El Camino, és nagyon szeretek túrázni, nem volt kérdés, hogy legalább ezen részt veszek én is. Ha még az eredeti várat is magára. Aztán utána nézelődtem és felfedeztem a Szent Jakab Zarándok út oldalán, hogy már magyar szakasza is az El Camino-nak. 

Nem tudtam eddig, hogy az idei nyári szabadságommal mit szeretnék kezdeni, abban a percben, ahogy megláttam, hogy lehet Magyarországon is menni már tudtam, hogy idén én ezt fogom megcsinálni. Még pedig Hermivel, a máltai selyem kutyámmal együtt. Lesz olyan, ahol csatolakozik Párom is hozzánk, de lesznek, amikor egyedül megyünk. 

Ez nekem is kihívás lesz, egy részt nem csináltam még zarándoklatot, őszintén nem is vagyok vallásos, viszont ez az út, és maga az El Camino is, nagyon régóta csábít már. Másik részt, azért ekkora távot ilyen rövid idő alatt én sem tettem még meg. Hermi kölyök köra úta túrázik, de neki is felkészülést fog igényelni ez a zarándoklat. Így augusztusig szépen fokozatosan felkészülünk, erre az útra.

Budapest és Lébény közötti szakaszt szeretném megcsinálni, ami a Camino Hungaro része, menne egészen az osztrák Camino szakaszig, de addig mi most nem fogunk elmenni, majd legközelebb. Ez a 203 km kezdésnek tökéletes lesz. Az első 31 km-t júliusban szeretnénk megcsinálni Budapest és Zsámbék között, a maradékot pedig augusztusban, egy hét alatt. De addig még sok mindenen fogunk keresztül menni úgy érzem Hermivel. Erről olvashattok itt a jövőben.